Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Atlantisz a Nyugatiban Szvetelszky Zsuzsanna, www.prherald.hu, 2006. október 2. Talpunk alatt fütyül az új idõk szele: a klasszikus városi közterek közé emelõdött aluljáróba beköltözött a mûvészet, s ha akarom, magam is részt vehetek az alkotásban. Csak az tudja, milyen egy pesti aluljáró, aki alul jár. A gusztustalan amõbaként terpeszkedõ Nyugati aluljáró sokfelé mászik szét a város egyik legnagyobb csomópontja alatt, nyúlványai minden irányban piszkosak, elhanyagoltak. Tán a körúti oldal rendezettebb, mint a Váci úti – itt enyhébb a savanykás, beteg kipárolgások illata, viszont a nagy tömeg miatt több az egyéb, kellemetlen szag, durva felület, zaj – arcul csapva a menekülve átsietõt. Aki kétségbeesetten szegezi földre tekintetét, míg átfut a nyomor belvárosi labirintusán. Ám szeptember 15-én meglepetten veszi észre, hogy talpa alatt vidám szõnyegminta kerekedett: a fõváros térképe madártávlatból, átlátszó mûgyanta felület alatt. A kép Budapest 2005-ben készült, 1:1875 léptékû légifotója, több mint háromszáz négyzetméterre kiterítve. A város a lábam alatt hever, míg tovarohanok a város alatt. A légifotó mutatja, hová érkezem az aluljáróból, s az adott irányban még mi minden látható – információs rendszer is tehát. Az alkotók azt akarják elérni, hogy bámészkodjunk, nézelõdjünk, keresgéljünk. Aztán majd egymás arcába is nézünk: mondjuk segíthetünk azonosítani egy-egy városrészt, utcát. A rendszer része az oszlopsor: a rájuk aggatott tarka matricákat bárki a légifotóra tapaszthatja. Ezekkel is egymást tájékoztathatjuk: arról, hogy hol vannak jó vagy kevésbé jó helyek a városban, hol milyen volt a közérzetünk. A matricák egy centi átmérõjûek, különbözõ színûek: bizonyos jelek helyenként besûrûsödnek, már messzirõl láthatóvá válnak. A matricák jeleit az SMS és a mail-szignálok, emotikonok ihlették: a + és a -, a ! és a ?, s no persze az alapsmiley-k, a :) és a :( . A lábunk alá terített légifotó remélhetõleg hamarosan közösségi mentális térképpé növi ki magát – mintha az alkotókat Koncz Zsuzsa egykori dala ihlette volna: A város, ahova hívlak, nincs a térképeken, ne kérdezd, hol van, ha akarsz, jöjj velem… Kik az alkotók? Az idei aluljáró-felújítások kapcsán írták ki az ötletpályázatot a padlózat és az oszlopok felületének kialakítására, s a tizenhat pályamûbõl a szakmai zsûri Tihanyi Dominika és Lendvai Gábor tervét ítélte nyertesnek. Tihanyi és Lendvai a héttagú Új Irány csoport tagjai, a társulat 2000 októberében alakult a Millenáris Park tervezésére. Leginkább a „városi táj építészete” címke illene ténykedésükre, de munkáik kiterjednek kertépítészeti, térépítészeti, nagyobb léptékû tájépítészeti és public art feladatokra is. A csoport eltökélten koncentrál a városi regenerálásának stratégiájára, sõt aktív szerepet visznek a megvalósításban. A mû az „Atlantisz program” keretében jött létre: a Fõvárosi Önkormányzat idén a budapesti közterek megújítását tûzte ki célul. Olyan mûvészeti projekteket támogatnak, melyek felhívják a figyelmet a közösségi helyszínek rejtett, eddig ki nem használt lehetõségeire. Nem klasszikus köztéri munkák, hanem a városlakókat megszólító, bevonó, kreatív alkotások születését várja a hivatal. Atlantisz – az eszme alapja oly õsi, hogy a legszerteágazóbb értelmezéseket is elbírja. Platón dialógusaiban részletesen ír Atlantisz szigetérõl, Poszeidón birodalmáról: perzsa mintára képzelte el a hatalmas királyságot, fejlett kultúrával és ideális politikai berendezkedéssel. Szolón tudott róla, Arisztotelész viszont cáfolja, Hérodotosz pedig hallgat felõle, noha a tõle megszokott lelkiismeretességgel megpróbált utánajárni a dolognak. Rudolf Steiner biztos volt a létezésében, szerinte az atlantisziak hét nemzetébõl született a ma ismert civilizáció. A legenda termékeny: Francis Bacon 1627-es munkájától (The New Atlantis) az Anthony Hopkins által filmen is nevezetessé vált Stephen King-mûig (Atlantisz gyermekei), vagy a Stargate-sorozat óceánbolygójáig hosszú a sor. Maróti Géza lenyûgözõ Atlantisz-makettjét hatszáz oldalas mûvel kommentálta (Mi vagyunk Atlantisz), és Atlantisz a Teleki tér is Bereményinél. Ha Budapest egészét Atlantisznak veszem, akkor nemcsak kiváló és elszánt alkotók sorára lesz szükség, hogy új tartalmat és felületet kapjon a város megannyi, tetszhalottként újraélesztésre váró köztere, hanem nekünk is ott kell lenni, figyelni, játszani, térülni-fordulni – hús-vér jelenlétünkkel tölteni fel a helyeket. Az üdezöld tónusú padlat a Nyugatiban csak a kezdet: az Atlantisz-koncepció célja, hogy az évtized végére Budapest Európa egyik legizgalmasabb, legkreatívabb és legfiatalosabb városává váljon: szülessenek sorra a köztéri mûalkotások, melyek Budapestet a progresszív, újító, elõremutató kortárs kultúrát támogató városok közé emelik. Retorikailag itt lenne a helye a szkeptikus publicisztikai elemeknek, a felhúzott orrnak, a legyintésben kimerülõ aktivitásnak, a tradicionális „jó, de kár, hogy…”-nak. Ám a retorikai törvényeket a jövõ érdekében felrúgva, a magyar panaszkultúra íratlan szabályaira fittyet hányva elfogultan megjegyezzük, hogy Budapest a közép-európai régió nagyvárosaival szemben multikulturálisabb és modernebb. A világ nagyvárosaiban a kilencvenes évek elejétõl egyre nagyobb teret hódít magának az új szemléletû köztéri mûvészet, amely a klasszikus köztéri munkákkal, például a szobrokkal szemben kétirányú kommunikációra épít. Nemcsak látható, hanem meg is szólítható alkotásokat hoz létre. A kortárs köztéri mûvészet érzékelhetõen elmozdult a várost díszítõ, a köztereket tárgyakkal „feltöltõ” és megformáló gyakorlattól. Az új irányzat olyan városi területeket hódít meg, mint a forgalmas csomópontok, megállók, aluljárók, tömegközlekedési jármûvek, tûzfalak. Az így meghódított és „beoltott” tér üzen: nekünk, de a körülötte lévõ többi térnek is. Az üzenetet megtestesítõ interaktív megoldások segítségével kódolhatjuk az adott közeg szokásait, normáit az ott lakók, az odaérkezõk, az érdeklõdõk számára. Átalakítása hat az ott élõk hangulatára, ösztönzi a városi közeg megújulását. Szolgáltat is: a városlakó, a turista és a város mint rendszer között kommunikációs kapcsolatot teremt. Ezen kívül a mûvészet erejével alkalmas arra is, hogy új hangokat szólaltasson meg, új elemeket helyezzen el a közgondolkodásban. Ezzel alapvetõ változásokat gerjeszthet: a város lakói újrafogalmazhatják környezetüket, megbontva a városi tér és a köztérhasználati szokások egységét, ugyanakkor markáns jelet is állítva a városban. Az ember beszélgetni és játszani egyaránt szeret. A köztereken, ahol egy mûalkotás megszólítja az ott-tartózkodókat, hogy beszélgessenek és játsszanak egymással, az emberek jól érzik magukat – s talán vissza is térnek, talán nemcsak játszani és beszélgetni. Ez kelti a közteret új életre. Az újjászületésre pedig szükség van. A magyar társadalom polarizálódik: egyre több a kifejezetten szegény, s több a gazdag is, a középréteg viszont vészesen fogy. A polarizálódás megmutatkozik a társadalmi szegregációban, a társadalmi szegregáció viszont információs szegregációval jár. Lassan alig lesz tér a városokban, ahol gazdag és szegény összefuthat, láthatja egymást, észlelheti más társadalmi csoportok létét. Babarczy Eszter írja nemrégiben megjelent publicisztikájában: „…nincs más közös terünk, mint a nagy aluljárók a maguk hajléktalanjaival, randevúzó vagy gördeszkázó kamaszaival, õdöngõ rendõreivel, hamisítottparfüm-árusaival… Mi azt, amelynek a közelében lakom, magunk közt csak purgatóriumnak hívjuk.” Ugyanannak a purgatórium-aluljárónak a közelében lakom én is: most itt sarjadt egy szigetnyi mûvészet. „Hogy tudnám az egészet egyszerre letépni? Elvinném, mer tudnák ám vele mit csinálni!” – interakcióra kész hajléktalan teszi fel a kérdést az Atlantisz-megnyitón, az egyik oszlopnak támaszkodva. Õ mindig itt van – de ki látja a kiállítást azok közül, akik döntéseket hoznak Budapestrõl? Ki érzékeli közülük mindennapos útján, hogy milyen mélyen merítkezik itt a város önnön nyomorába? Katlantisz… A szerzõ kommunikációs szakértõ, az ELTE BTK Informatikai Intézetének oktatója. Szvetelszky Zsuzsanna Atlantisz a Nyugatiban, www.prherald.hu, 2006. október 2.